Szabó Levente: Jel a kertben. Prekoncepciók, analógiák és ráismerések a Trefortkerti emlékmű elgondolása körül (összefoglalás)

(Emlékezetértelmezések, térbeli emlékezet, emlékjel.)

Az ELTE bölcsészettudományi karán tavaly az egyetem II. világháborús áldozatainak emlékműve készült, a Trefortkertet behálózó 198 név, 200 méter hosszú 1 cm magas bronzcsík formájában. A kutatásban és a tervezésben részt vettek az ELTE oktatói, kutatói és hallgatói és az Építész Mester Egylet Mesteriskolájából a pályázatot megnyert csoportja.Szabó Levente, ennek a csapatnak a tagja a létrehozás folyamatát írja le, a prekoncepciók, az analógiák és a ráismerések szempontjain keresztül, és, bár nem akarja értelmezni az emlékművet, az emlékezetet nagyon is értelemezi.

A prekoncepciókban megfogalmazódnak az emlékműállítás fogalmának és formájának kérdései. Egyrészt az egyetemi közösség emlékezetformáinak szempontjából, másrészt a konkrét helyszín lehetőségei adta emlékműállítás módjáról.

Általános egy emlékmű feladatával, funkciójával kapcsolatban elutasítják a direkt gondolati tartalmat és az átfogó, egyértelmű narratívát, mivel az emlékezet tárgya sok rétegű, egyszerre kollektív tragédia, egyéni veszteségek halmaza és időben távoli, de térben közös múlt.  És mert “...egy közösség saját múltja, önazonossága iránt vállalt felelőssége nem ruházható át emlékművekre.” - vagyis az emlékműnek nem célja és feladata, hogy döntsön arról, hogy mire, miként és egyáltalán emlékezzen-e az ember.

Ebben a szellemben az emlékmű térbeli elhelyezkedése maga a régi és mostani, közösen használt hétköznapi tér lett. Ennek a megjelölésével környezet részévé vált, a Trefortkert  pedig az emlékezés terévé válhat - nyilván befogadás szintjének függvényében. Mivel egyszerre nagy léptékű, totális, több épületre kiterjedő és kicsi, szinte észrevehetetlen névsor a falakon képes lehet tárgyiasítani a veszteségeket úgy, hogy nem kerül tolakodó módon a hétköznapok fókuszába.

A koncepcióhoz tartozik az emlékmű folyamatos és esetleges jellege. Érzékeltetve az egyéni tragédiák egyenlőséget és a közösségei általánosságát, a bővíthetőséget és az egész esetlegességét.

Bármilyen következetesen használtam eddig az emlékmű szót, érzékelhető, hogy nem hagyományos értelemben vett emlékmű ez. Szabó Levente James E. Young megfogalmazása nyomán az emlékmű helyett (amit anyagi objektumot jelöl egy konkrét személyre vagy dologra való emlékezés céljából és ~emlékszik az ember helyett ) az emlékhely vagy még inkább az emlékjel (ami viszont konkrét és átvitt értelemben is az emlékezet tere lehet - mint helyszín, tér vagy egy nap és mint az emlékezetnek teret adó viszonyítási pont.) szavakat javasolja.

Az analógiák az emlékjelekhez kapcsolódnak. Mind nagyon különbözőek, ami közös bennük, hogy  “nem kifejezni akarnak, nélkülöznek mindenfajta narrativitást és heroizmust, többféle olvasatot is megengednek, és szinte észrevétlenek” . Példaként egyet emelnék ki közülük, Jochen Gerz ‘Láthatatlan emlékmű tere’ koncepcióját. Gerz és csapata éjszakánként, egyenként felszedte a kockaköveket egy saarbrückeni kastély útján felírta rájuk egy-egy olyan német település nevét, ahol a II. világháború előtt volt zsidó temető és az írással lefelé visszarakták őket. A Trefortkerti emlékjelhez hasonlóan az emlékezet tere a tér maga lett és persze a tudás, hogy létezik.  Ezeket az emlékműveket nevezi James E. Young ‘ellenemlékműveknek’, aminek a lényege, hogy a várakozásokkal ellentétben, csalódást hozva a negatív múltat jelenítik meg a heroikus helyett.

Ezek az emlékjelek nem önálló jelek - megjelölnek valami, ami csak a kontextus ismeretében kap értelmet.

A megvalósítás, a ráismerések fázisában pedig a kontextus újabb rétegei tárultak fel. A szövegkép jelentősége itt vált nyilvánvalóvá, egyrészt mert a szavak az emlékjel központi elemei és mert egy olyan témánál, ahol az áldozatok legnagyobb részének nincs sírhelye és nevek sírfelirat érzésük (ki, mettől meddig élt, hol és hogyan halt meg.) ennek a felelősségét is vállalnia kell. A betűtípust Polgárdi Ákos tervezésében az emlékjel számára készítették . A betűkép kitalálásában fontos volt történetiség, az odaillő típus megtalálása és főleg az olvashatóság elérése, hiszen az koncepcióban alapvető volt a kis és nagy lépték együttese, az apró jeleknek pedig érthetőnek kellett lenniük.

Az beépítés alatt találták meg a kontextus még egy rétegét, a 20. százat első feléből a téglafalba karcolva megmaradt, a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság váltóőreinek  saját nevükről és a dátumról szóló korabeli graffitijeit. Az emlékjel pedig - akárcsak Nádas Péter Évkönyvének faltapasztós jelenetében - követi a múltnak ezt a rétegét.

Nádas Péter és a múltrétegek

(Évkönyv, 95. oldal)

Nádas Péter az Évkönyv Júniusában a faltapasztás élményén keresztül fogalmaz meg valamit az anyagban élő múltról, a tanulás tapasztalatáról és az emberi történetek továbbéléséről. A helyszín elhagyatott falujának elhagyatott házából a személyek már eltűntek, csak néhány történet maradt utánuk a széna alatt hagyott borosüveg formájában. A faltapasztásban pedig általános múltbeli ember anyagban hátrahagyott tudását és az alkotásának lenyomatát tapasztalja meg egyetemes tanulásélményként.

“Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, amit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életéről való tudásom.”

(jung janka)