McCullough 

Ambient Commons

(összefoglalás)

A szöveg a new media- és „okos” technológiák sajátosságainak, és az infokommunikációs rendszerek változásainak a különböző interfészek  tervezésre és használatra gyakorolt hatását állítja középpontba. A szerző az „ambient commons” fogalmát vezeti be a fizikai („megtestesült”) tereket átszövő, kiterjesztő és újradefiniáló reszponzív és hálózatos technológiai rendszerek, a várost, a lakást és a munkahelyet elárasztó interfészek emberi figyelemre gyakorolt hatásának leírására.

Az „ambient” mint háttérzaj egy változatosan használható  analógia, amely jól alkalmazható. bizonyos társadalmi, gazdasági és technológiai redszereknek (zene, reklám, social media) az embert megkerülhetetlen közegként körülölelő, a figyelmét különböző érzéki és pszichológiai szinteken stimuláló és befolyásoló működéseinek megragadására. Ilyen mindenható kulturális erő például a fizikai és virtuális, vagy digitális világot egyetlen bonyolult rendszerben manipuláló, váltoaztos interfész felületeken megjelenő reklámipar. A social media vizsgálata is releváns, hiszen alkalmas lehet szűkebb környezetünkről való mélyebb, és a láthatónál mindig részletesebb információ szerzésére, ezzel újrateremtve egyfajta új virtuális-valóságos hibrid érzékenységet a becsatornázott felhasználókban (és közösségeikben). Mindez az információ értékelését is megváltoztatja, hiszen a banális, mindennapi epizódokat, lényegtelen információmorzsákat földrajzi és egyéb dimenziókkal kiegélszítő twitter, facebook stb. bejegyzések kumulációja lehetővé teszi, hogy jóval nagyobb léptékű narratívákat építsünk fel egy adott személyről, közösségről (paradox of ambient awareness).

A szerző szerint a közvetlen környezetünkre irányuló megélénkült személyes figyelem egy nagyobb kulturális változás irányába tett első lépés lehet. A technológia amely a modernitásban a környező világ legyőzését szolgálta, most annak megértését segítheti elő.

A folyamatban alapvető kérdés, milyen új interfészeken keresztül kezelhetjük ezeket a technológiai rendszereket, illetve hogy ezek hogyan viszonyulnak az emberi érzékeléshez és a figyelem különböző információ feldolgozó, elemző és kategorizáló mechanizmusaihoz. McCollough vizsgálódásának fókuszába az „ambient interface” új paradigámja kerül. A kortárs interfész tervezés és technológia-fejlesztés arra törekszik, hogy a felhasználó kognitív kapacitását a lehető legkisebb mértékben leterhelő, intuíció és passzív tudás alapján használható „ambiens” felületeket hozzon létre. Az alternatív kibertér koncepcióját egy hibrid valóság váltotta fel, amelyben a virtuális és a fizikai rendszerek egymásra rétegződnek a felhasználók dinamikus mozgása közben. A felhasználói felületek egyre közelebb kerülnek az emberi mozdulatokhoz és az intuícióhoz, erre a jelenégre, illetve a helyhez kötött technológiái rendszerek terjedésére használja az „embodied information” kifejezést. Ezek az interfészek nem igénylik az ember teljes figyelmét, a technológiák egy sokkal taktilisabb, a tárgyi tapasztalatokhoz közelítő módon teszik elérhetővé a technológiai rendszereket.  McCollough egyfajta fenomenológiai megközelítsében az interfészek rendszerét a tapasztalat hátterébe, pontosabban a felhasználó percepciójának perifériájára helyezi, amely ugyanakkor szükség esetén a figyelem középpontjába hívható. A változás egyik jelentős hatása, hogy a felhasználói felületek egyre inkább áthatásba kerülnek a várostervezéssel, építészettel, és egy sor másik diszciplínával is.

Az „átható” (pervasive computing) technológiákkal kapcsolatban a szerző sorra veszi a várost is komplex felhasználói felületté alakító smart city technológiák életminőség és tudatosság javító hatásait, de kontrasztként a privát szférába behatoló intellignes adatszerző és ellenőrző rendszerek negatív lehetőségeit is. A technológiai fejlődést ugyanakkor adottságként kezeli; olyan felhasználói interakciókat kell tervezni, amelyek lehetővé teszik a minél szélesebb körű hozzáférést a valóság percepcióival lassan összeolvadó, vagy azzal metszéspontba kerülő digitális impulzusok összességéből összeálló új „cultural commons”-t.

A szerző szerint itt az ideje revízió alá venni az ipari társadalom médiaelméketeit, és megvizsgálni a figyelem kortárs műkődését. Az információt metaforikusan a világot körülölelő atmoszférához, illetve az ideák és a kollektív tudás helyeként elképzelt égbolthoz hasonlítja, olyan a mindennapi tapasztalatok hátterében mindent összekötő és rendszerező közegként, amelyhez mindenki könnyedén hozzáfér.

#székrandi

A "tárgy" csoport úgy döntött az utolsó órára, hogy a korábban ötletként felvetődött "szék-randevú" projektet megpróbálják útjára indítani. 

A koncepció az volt, hogy a tanszék két székére ragasztunk egy-egy kis plakátot, amely a hallgatókhoz/arra járókhoz szól: segítsenek a két széknek találkozni, hogy létrejöhessen a székrandi. A lényeg, hogy az egyik széket 1 méterrel kell arrébb tennie annak, aki olvassa a papírt, majd le kell fotóznia, és Instagramra feltennie #székrandi felirattal, így bárki nyomon tudja követni a szék útját. A másik széket nem kell arrébb tenni, épp arra buzdít a rajta lévő papír, hogy hagyják a helyén az arra járók, mert ő ott várja a Nagy Ő-t. 

Kíváncsiak vagyunk, hogy hogy sikerül a projekt, hogy meddig maradnak fenn a plakátok a székeken, hogy lesz-e, aki arrébb teszi és fel is teszi a képet az internetre, s hogy végül sikerül-e a romantikus találka. Íme a két plakát, melyek felkerültek a szóban forgó székekre. Sajnos eddig még senki nem tett fel képet róla, de mi reménykedünk még benne.

Ui.: Ha látod a székeket, segíts nekik! Köszönjük a nevükben :) #székrandi #mimárelkezdtük

Tan-tárgy: tan-szék (A tárgy csoport prezentációja)

http://prezi.com/v9xfsjscyio0/?utm_campaign=share&utm_medium=copy&rc=ex0share

Szövegek rendszere, gyakorlati feladat

Adatbázis tárgy módra level 2. (A tárgy csoport 6. házi feladata)

Adatbázis tárgy módra level 1. (A tárgy csoport 5. házi feladata)

1. óra , gyakorlati feladat, rendszer csoport

Digitális és hibrid valóságok, Rendszer csoport gyakorlati feladat

Infrastruktúrák , Rendszer csoport gyakorlati feladat

The Social Text (összefoglalás)

A társadalmi szöveg (social text) Lefebvre esszéjében egy dinamikus és dialektikus működésű , kommunikációelméleti és szemantikai megközelítésből is értelmezhető modell, amely a mindennapi életet állítja a vizsgálódás középpontjába. Inkább folyamatos mozgásban lévő interpretációs keret, mint definiálható működésű struktúra, az egyén vagy egy csoport teljes társadalommal és a természettel való kommunikációjának módja. A kommunikáció modell mellett szemnatikailag is értelmezhető, de a mindennapi élet szemantikája mindig megelőzi a konceptuális konsrukciókat, intuitív, és inkább érzéki-érzelmi, mint intellektuális. Lefebvre számára a társadalmi szöveg folyamatainak, képzésének és értelmezésének a társadalom minden tagja önkéntelenül is aktora, egyszerre témája és tárgya, illetve azon kívül sosem helyezheti magát. A mindennapi élet tereit, a természetet, a falut és kiemelten a várost is olvasható és „termelhető” társadalmi szövegként élrtelmezi, amelyekben a jelzések, szimbólumok és jelek hármas rendszere eltérő konfigurációkban határozza meg a terekhez való viszonyulást illetve azok jelentését.  A jel önmagával azonosan ismétlődő, állandó forma, a szimbólum magát váratlan transzparenciával feltáró, egyébként rejtőzködő változó, a jelzés a „jó” társadalmi szövegben pedig olyan meglepetés, amely érthető, nem zavar össze, de nem is válik triviálissá.

A szöveg formái közül a falu, amelyben minden térhez, épülethez és mindennapi tevékenység szimbolikus jelentéssel telített, a triviális tevékenységek is rituális, a szimbolikus jelentéstartalamakat megerőstő rendben zajlanak.  A természet szimbólumai az emberi jelzésekkel kerülnek interakcióba a táj szemlélésekor.

A városban a szimbólumok elvesztik egyetemességüket, de jelentőségület nem. Sűrített és lokalizált formában jelennek meg, történetiségük és autenticitásuk illúzióját a város embertömegének minden dominanciára és trársadalmi presztízsre törekvő csoportja felhasználja saját legitimációjának megerősítéséhez, vagy új szimbólumok teremtéséhez. Ez a szimbolizmus a város monumentumaiban (szakrális és közigazgatási épületeiben, emlékműveiben) koncentrálódik. A város memóriája, múltjának lenyomata és jövőjének letéteményese, és a benne zajló élet csomópontja, így jócskán túlmutat saját funkcionalitásán. Lefebvre szerint ennek ellenpontja a „munkásnegyed” amelyben a kultúra és a természet láthatatlanná válik, szimbólumok helyett a jelzések uralkodnak, amelyek kizárólag a munkát, pontosabban a termelés és a munkaerő viszonyát mutatják. A modern városban az ókori és a középkori várost meghatározó intézmények helyébe az utca lép, mint a város valóságának legeredetibb reprezentánsa. Az utca a városi mindennapok közvetítő közege, és az itt zajló kulturális és gzadasági interakciók összessége a város esszenciája. A közterek, a kávézók és a fogyasztás egyéb terei így válhatnak sokkal fontosabbá és érdekesebbé mint személyes tereink, otthonaink. Az utca színházszerű valósága a társadalmi szöveg folyamába csatornáz mindent, ami korábban magától értetődően privát, rejtett, esetleg titkos volt, láthatóvá teszi a vágyat, a csábítást a lehetőségelet, a kalandot és meglepetést. Az utca az élet minden elemét publikussá teszi, annak minden aspektusát eltorzítva, de közel teljes körűen reprezentálja. A média és a közterek együtt hozták létre azt a társadalmi szöveget, amelyben az ősi szimbólumok elvesztik eredeti jelentésüket és szimbolikus erejüket. Az osztálykülönbségek az utca színes tömegében látszólag háttérbe szorulnak, ugyanakkor az árucikkekhez és a fogyasztáshoz kapcsolódó vágyak, igények és lehetőségek a különbségek új, rafináltabb szeminológiáját tremetik meg. Ebben a spektákulumban a tárgyak (termékek) és részleteik, illetve használatuk mintázatai új társadalmi fantáziákat és szimbólumrendszereket hoznak létre, amelyek a kategorizáció alapjává válnak. A  beteljesült és beteljesületlen vágyakat a tőke és a termékek uralta egyszerre álomszerű és valóságos városi kultúra hatérozza meg. A fogyasztás reprezentatív látványosságainak hátországa, a gyárak funkcionális, monoton világa egyben azok tökéletes kontrasztja is.

Henri Lefebvre: The social text (összefoglalás)

Henri Lefebvre társadalmi szöveg fogalma valami, aminek részei és olvasói vagyunk, mindennapi életünk része, a teljes társadalommal és a természettel való kommunikációnk módja, a kommunikációs modellben értelmezhető, a szemantika területének egy része, (szerintem talán a szemantika területének a kiterjesztése) valamiféle értelmezési keret.

Az írás leghangsúlyosabb eleme a város társadalmi szövegként való értelmezése, ehhez a jelek, jelzések és szimbólumok kategóriáin és a falu és a táj példáin keresztül jut el.A jel az önmagával mindig azonosan ismételődő formaként, a szimbólum mindig váratlanul, rejtett transzparenciaként és állandó változóként a jelzés pedig mérsékelt meglepetésként jelenik meg itt.

A társadalmi szöveg a mindennapi életünk része, egyszerre vagyunk alanyai és tárgyai. A jó társadalmi szöveg olvasható, informatív, meglep, de nem zavar össze, érthető, de nem triviális. Ha a kommunikációs modellre vonatkoztatjuk, a jelzés az információhordozó, a túl sok jel redundanciához, banalitáshoz vezet, a szimbólumot pedig a “zaj”-nak feleltethetjük meg, részben eltakarja, de új szempontokkal gazdagítja az információt, ha túl sok van belőle az olvashatóságvesztéshez vezet.

A társadalmi szöveg formái, amelyekkel a létezés és a realitás szintjén megjelennek a falu, a táj és a város. A falu a szimbólumok igazságát hordozza, minden cselekvéshez, helyszínhez szimbolikus tartalom kapcsolódik. A tájban az ember jelezései és a természet szimbólumai találkoznak. A város összetett és nehezen megérthető. A szimbólumok jelenléte nem olyan egyértelmű, mint a faluban, de nem kevésbé fontos. Sűrített és helyi formában mutatkozik meg. A hatolom eszközeként működnek, a régi szimbólumok felújítása legitimitást adnak.

A szimbólumok emlékművekbe, épületekbe sűrítve jelennek meg, a város arcát és ritmusát adva, az emlékezet és a múlt alakját, a jelen mindennapjainak csomópontjait, a jövő előképét.

Ahol viszont ezek hiányoznak, például a munkásnegyedekben, a szimbólumok eltűnnek a természet és a kultúra is, így minden jel marad, a munkához kapcsolódó- és a munka jele.

Az utca a város vonzerejének a fokmérője, és a mindennapi élet megjelenítője. Érdekesebbé teszi a köztereket a sajátnál, reprezentálja a mindennapi életünket - az eltűrt érdekessé válik azzal, hogy sűrített. Pubilkussá tesz, a privátot informális színházzá alakítja tükörképként, torzítva bemutatja.

Az utca újságszerű, hírekkel, rovatokkal. A “hírérték” a szenzáció, a hagyományos szimbólumok az észrevétlenség felé tolódnak. A emberek különbségek már nem annyira feltűnőek az osztályok, arcok szintjén. Rovatokként az öltözködés a magatartás a kategorizálás alapja, a társadalmi szöveg analízise alapján jelek rendszere.

A szimbólumokat a modern utca alapja, a szükségletek, a vágy és az árucikkek harmóniája hozza vissza. A jólétből, a szórakozásból és az árukultuszból képzelet és az álmok szimbólumvalósága lesz. Eközben a gyárakban minden funkcionális, ismétlődő cselekvés, minden jel - és ez a mindennapi élet.

(Többnyire félig értett gondolatok ezek.)

 Távolról talán erről beszél Lefebvre:

"Esti vagy éjszakai sétáinkon még véletlenül se tévedtünk az új lakónegyedekbe, ahol a kedélytelen sivárság nyers valósága, azon minden személyességet nélkülöző kényszeres elv nézhetett volna vissza ránk, mely az embert, az építészet nyelvén szólva, munkavégző állatnak tekinti, és a szükséges pihenés, a szaporodás és az utódnevelés igen körülhatárolt céljai szerint, élettelen betondobozokba szinteli; nem, arra, ne! felkiáltással mindig olyan útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből."

(Nádas Péter: Emlékiratok könyve II. 83. o.)

Jung Janka 

Martijn de Waal: The Ideas and Ideals of Urban Media Theory / Összefoglalás

Martijn de Waal: The Ideas and Ideals of Urban Media Theory 

Összefoglalás

A szerző az „új média” technológiai rendszereinek a városi kultúrára, pontosabban ennek felhasználói mintázataira gyakorolt hatását elemzi, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az ezredforduló után kibontakozó technokulturális változások nem kategorizálhatóak egyértelműen, és nem illeszthetőek egyetlen koherens diskurzusba sem. Eredetük és felhasználási módjaik is eltérő mintázatok szerint alaklunak (bár a legtöbbjük hadtechnikai kutatások eredményeit kommercializálja). Az "urban media" (városi média) fogalmát használja összefoglalóan, ebben a mesterséges keretben elemzi a hatásmechanizmusaikat. Az urban media alapvetően különbözik a 90-es évek helytől időtől és tartalomtól független újmédia paradigmájától, amennyiben - különbségeik ellenére – mindegyik a városlakók vagy különböző méretű közösségek helyhez kötött, behatárolt időintervallumban zajló aktivitásának medializációjára fókuszál.

A médiának az urbánus társadalmi nyilvánosságra gyakorolt hatásainak elemzése helyett de Waal inkább a városról magáról alkotott ideálok és a város koncepciója által inspriált ötletekre koncentrál, illetve arra, hogy ezek hogyan formálják az új technológiai apparátusokat fejlesztését, fejlődését? Egyetlen aspektusát vizsgálja ezen komplex hálózatoknak, amit urban tchnological imaginarynak, azaz a városok technológiai képzeletének (sic’) nevez. Ann Galloway tanulmányára hivatkozva foglalja össze, hogy egy-egy technológiai fejlesztés bevezetése csak ún. „egyeztetések” (negotiations) komplex folyamataként értelmezhető. Az egyeztetések rendszerében a piaci szereplők, kormányzati és független érdekérvényesítő- és civil szervezetek a folyamatok aktorai. A tanulmány szempontjából fontos, hogy Galloway kiemeli az Elvárások (expectations) kiemelt szerepét az említett aktorok döntéshozatalában. A technológiáról alkotott pozitív vagy negatív, urópikus, disztópikus, bizakodással vagy félelemmel teli elvárások erősen befolyásolják (performatíve) a folyamat szereplőinek  viszonyulását a születő termékhez. Flichy ezeket a performatív elvárásokat nevezi technológiai képzeletnek. de Waal szerint Hasonló képzeletstruktúrák működnek a városok fejlődési folyamatainak hátterében is. 

A városi média (urban media) esetében de Waal a technourban imaginary kifejezést használja, amely egyesíti a technológiáról és a városról alkotott szubjektív és kollektív képzeletstruktúrákat. Alapvető kérdései: Pontosan mit értünk város alatt? Hogyan képzeljük el a működését? Ki milyen jogokkal rendelkezik? Hogyan élhetünk együtt a városi társadalomban, minden különbségünkkel együtt? Milyen szerepet játszhat a technológia ezen koncepciók működtetésében, és hogyan veszélyeztetheti őket? Azaz, milyennek érzékelünk egy várost valójában, illetve milyennek képzeljük el az ideális várost? Ezek a képzeletkomplexumok fontos szerepet játszanak –implicite, vagy explicite - az új urban media technológiák fejlesztésekor, amelyeket gyakran bizonyos tudományterületek társadalomról és technológiáról alkotott koncepciója határoz meg, és szinte minden esetben szoros viszonyban állnak a városi kultúrának valamilyen történeti konstrukciójával. de Waal a képzeletstruktúrák hatását a részvételiség szempontjából vizsgálja.

U-city

Simon Marvin és Stephen Graham Splintering Urbanism című könyvében a szolgáltató város ideájának forrását a 19 század közepének tudományos pozitivizmusában találja meg, amely a gyorsan növekvő városok új technológiai infrastruktúráját az életminőség javításának letéteményeseként ünnepelte. Ez a modern ideálkép a 20. században is megmaradt, amennyiben a jövő városát az életet rendszerező és moduláló technológiai rendszerek hálózataként képzelték el. A várost működtető és rendszerbe foglaló infrastruktúra koncepcióiról folytatott viták nyomán alakult ki a várostervezés önálló tudománya, és zajlott le a városi terek modernizációja a tömegek kezelése érdekében. Az analógia az új városi média esetében is folytatódni látszik, a különböző alkalmazások a városlakók idejének, térbeli mozgásának, fogyasztási szokásianak és egyéb igényeinek minél teljesebb kontrollálhatóságát és tervezhetőségét ígérik. A mindennapokat átszövő rendszerek úgy ígérik a város „felhasználói élményének” áramvonalasítását, hogy működésük és technológiai apparátusuk láthatatlan marad.

A 21. század U-city diskurzusa ugyanakkor bizonyos kritikus aspektusaiban radikálisan különbözik a modern várostervezés alapvető ideológiai alapjaitól. A modern ipari város infrastruktúrája univerzálisan minden lakóját ugyanabban a technológiai rendszerben integrálta, a rendszerhez való hozzáférés kritériumai pedig minden potenciális használó számára elérhetőek és rögzítettek voltak. A Haussmann-i hagyomány rendszerei tehát a város teljes egységesítésére törekedtek.

Napjaink infrastrukturális rendszerei ehhez képest inkább meghatározott fogyasztói csoportok számára eladható árucikként működnek. Az társadalom tagjai helyébe az individuális fogyasztó került, mint célcsoport, az új technológia pedig lehetővé teszi hogy az egyes felhasználók számára az egyes rendszerek különböző módon biutosítanak hozzáférést. A személyre szabott alkalmazások hatékonyabbá tehetik az egyes városlakók, vagy fogyasztói csoportok életét (fogyasztását?!) ugyanakkor az egyetnlőtlenségek új formáit teremtheti meg. A "kapszulatársadalom" kialakulása újrarajzolja a város és lakói közötti kapcsolatokat. A  jogokkal és kötelességekkel bíró polgárok helyett fogyasztók tömegévé változtatva a várost. Mindez alapjaiban változtathatjaja meg a felhasználó- mint vásásrló, és a rendszer irányítója, mint tulajdonos és a hatalom birtokosának viszonyát. (illetve a használók egymáshoz való viszonyát is.)

De Waal figyelmeztet, hogy az ilyen kritikai reflexiók extrém példái elhomályosíthatják a rugalmas rendszerekben rejlő lehetőségeket participatív gazdasági és társadalmi mechanizmusok létrehozására. A probléma nem az elemzett technológia, mint olyan, sokkal inkább a neoliberális, „szolgáltató város” bevett képzete. De Waal a smart city programokkal emonstrálja, hogy a városi médiarendszerek a profitmaximalizáláson túl alkalmasak lehetnek olyan együttműködések és hálózatok kialakítására, amelyek bizonyos erőforrások (fenntartható ökológiai rendszerek, rugalmas árképzésű, reszponzív közlekedési mintázatok) hatékonyabb és igazságosabb elosztását teszik lehetővé.

Flaneur és szituacionalizmus

A következő képzeletstruktúra (technourban imaginary) a személyre szabott applikációknak a város észlelését és használati mintáit eltorzító hatását kritikusan tamatizáló kortárs művészet praxisaiban ragadható meg leginkább. Benjamin magányos flaneurjének, és a Debord körül tömörülő szituacionista csoportok hagyományát folytatva ezek a praxisok úgy arra reflektálnak, hogyan lehet az új technológiákat olyan formában alkalmazni, hogy azok ne iktassák ki a városi kultúrából a véletlenszerűséget, a váratlan tapasztalatokat, és a játékosságot. Az említett szerők és mozgalmak a „spektákulum társadalmában” leírt, kommercializált és manipualtív város-élményt kritizálva egy alternatív, a véletlenszerűségen és a város szubjektív tapasztalatán alapuló, a város kreatív újrateremtését célzó mentális földrajzot teremtenek.

Az új applikációk tervezésénél ugyanakkor kérdés, hogy a flaneur passzív, a szubjektív tapasztalatokra koncentráló koncepciója megfelelő mintát adhat-e a városi mindennapok szervezését katalizáló technológiáknak? A locative media gazdagíthatja a város észlelésének mentális konstrukcióit, ugyanakkor ez a rögzített személyes nézőpont nem alkalmas a folyamatokban való aktív részvétel ösztönzésére (a kritikusok szerint, Williams)

A város mint operációs rendszer.

Ebben a mintában a város, mint komplex információközvetítő rendszer konstruálódik, amelyben a város lakói materilális és kulturális termékekkel, és információkkal kereskednek, mely folyamat legfőbb ágensei ők maguk, de amelynek kereteit a tevékenységek során kialakuló intézmények, szabály és kódrenszerek határozzák meg (ez lenne a civil társadalom magja). Az operációs rendszer analógiájának előzményeit Louis Wirth városi kultúra-koncepciójának leírásával illusztrálja, melyben a város működésének és produktivitásának alapját a különböző társadalmi és kulturális csoportok szoros, a korábbi merev rendszereket felülíró együttélése jelenti. A szoftver kódok által meghatározott kortárs rendszerek ezt a mindennapok szervezésének decentralizálásával, és valós idejűvé tételével módosítják. Az új média adatgyűjtő és rendszerező kapacitásai lehetővé teszik a különböző folyamatokra és eseményekre való azonnali, és helytől független reakciót. Az applikációk célja, hogy a felhasználóknak olyan szolgáltatásokat fejlesszenek, amelyek ezen adatfolyamok információit úgy teszik elérhetővé a felhasználók és fogyasztók számára, hogy megkönnyítsék mindennapi tevékenységeik, gazdasági és kulturális tranzakcióik rugalmas optimalizációját.

A város, mint „commons”

A város, mint erőforrások összessége, amely a polgárok közösségének tulajdona. Natural Fuse projekt: a közjavak fölötti kollektív kontroll, és az egyéni haszon szempontjából racionális döntések közötti feszültség alapproblémáját a városi médiahálózatok kontextusába helyezi; lehetséges-e olyan kommunikációs rendszerek létrehozása, amely a folyamatos információáramlás, és az egyéni döntéseknek a rendszerre gyakorolt hatásairól gyűjtött adatok tudatosításával enyhíti ezt a feszültséget egyén és közösség között, vagy a központi intézmények közvetítő közege megkerülhetetlen?

A város mint publikus tér

Az előző képzeletstruktúra alapfeltevéséből indul (idegenek tömeges együttélése). Ebben az esteben a várost olyan felületként, vagy közegként képzelhetjük el, amely teret ad a városi társadalom tagjai számára a szellemi, kulturális konfrontációra, a publikus vitára. Ebben az esetben a technológiai kérdés, hogy a városi médiarendszerekben hogyan valósulhat meg ez a típusú információcsere, milyen lehetőségek és korlátozások érvényesek a városi közeg különböző, fizikai és virtuális közegeiben?

Konklúzió

A bemutatott kategorizálás csak teoretikusan lehetséges, a különböző kollektív és szubjektív képzeletstrukúrák dinamikus viszonyban állnak egymással. A technológiai és urbanisztikai diksurzusok egyre bonyolultabb összefüggések mentén, kölcsönösen befolyásolják egymást, éppen ez az átjárhatóság biztosítja nyitottságukat. A városról való gondolkodást implicit módon meghatározó egyéni és közösségi fantáziák bemutatása és vizsgálata hozzájárulhat az „urban media” valós társadalmi hasznot hajtó fejlődéséhez.

Adat és vizualizáció gyakorlati feladat Rendszer csoport

Mark Sheperd: Toward The Sentinent City

Manapság a számítástechnika kikerül a térbe, az utcára , a nyilvános helyekre gondoljunk a térfigyelő  arcfelismerő kamerákra, a mágneses kapukra, vagy csak arra hogy egy sms-en keresztül koordináljuk találkozóink helyét és idejét. Parkokban és különböző nyilvános helyeken tömörülünk, ahol használjuk a WiFi-t. Ezek a rendeszerek pedig, melyeket nap, mint nap használunk tárolják és feldolgozzák rólunk az információkat. A város infrastruktúrája  érzékeli és reagál azokra a történésekre melyek a városon belül játszódnak le. Ezek mind előrevetítik az „érző“ város létrejöttét, mely képes arra, hogy ellenőrizze a környezetet és a viselkedésünket a térben. A szövegben az autók , buszok mozgására, a megfigyelőrendszerekre tér ki. Továbbá beszél a társadalmi interakcióról, melyet modellez a privát szférával, azon a  példán keresztül, hogy ha valaki zenét hallgat akkor mentesül az alól a kötelezettség alól , hogy válaszoljon ha felé fordulnak valamilyen tömegközlekedési eszközön, vagy esetleg az utcán, de azt is alátámasztja, hogy ebben az esetben inkább ahhoz az emberhez fordulunk oda kérdésünkkel  aki nem hallgat zenét, vagyis nem zárja ki magát a külvilágból valamilyen úton-módon.

A város utak és csomópontok hálózatává válik, melyben adatcsomagokként keringünk., hiszen különböző eszközeinkkel, legyen szó mobiltelefonról, laptopról adatot , információt bocsájtunk ki magunkból, így leszünk az adathálózat részesei. Beszél a perifériás tudatosságról, melynek lényege, hogy az információ átkerül a fizikai környezetből a vizuális környezetbe, a figyelmünk megoszlik de nem csak a saját látóterünkben, hanem két különböző látómezőben egy emberi és egy nem emberi síkon is. De mi történik ha a egy másik réteg információ-feldolgozását is hozzáadjuk a meglévőkhöz?

Valahogy sok helyen nem volt tiszta számomra a szöveg. Erre a kérdésre való válaszát nem is értettem a szövegnek, hogy mi történik ha egy másik réteg információ feldolgozását is hozzáadjuk a meglévőkhöz. Szerintem a legérdekesebb rész az egészben amikor arról beszél, hogy hogyan válunk mi is adatcsomagokká, melynek az útvonala leírható.

Henri Lefebvre: Social Text

A szöveg a social text ( társadalmi üzenet?) fogalmát ismerteti a kommunikációs modell segítségével, de leszögezi, hogy szemantikai szempontból is lehetséges a vizsgálata. A szemantika előfordul a mindennapi életben, non konceptuális és prekonceptuális ( érzelmi és érzékleti) úton. Jelzések ( a társdalmi szöveg bőségét reprezentálja), szimbólumok ( információt boritékol) és jelek ( információt hordoznak magukban)  mentén vizsgálja .  Amikor szöveget olvasunk a széleskörű társadalommal és a külvilággal kommunikálunk. Vagyis egy időben mi is részesei vagyunk egy társadalmi üzenetnek/ szövegnek. Témaként és tárgyként is szerepelünk a folyamatba, témák vagyunk, mivel megfejtjük, értelmezzük a szöveget és tárgyak is, hiszen a szöveg körülvesz minket, vagyis belehelyezzük magunkat a szövegbe és sosem tudunk teljesen elvonatkoztatni ettől. Egy jó társadalmi szöveg, folyamatos, könnyen értelmezhető, anélkül, hogy egyértelműsítené azt.

A szöveg a faluban és városban megtalálható terekre vetíti le következtetéseit. A falvakban mindennek szimbólum értéke van. A házak , a földek, az ég, a hegyek, is szimbolikus értéket hordoznak magukban. A helyszínek és a föld jelképezi a közösséget, a templom az időt, a temető pedig a világot , az életet és halált. A falu hemzseg az élettől, az életbeli pillanatok sokkal erőteljesebbek a  szimbolumokban elásott jelentéstartalmak miatt.

A táj szintén társadalmi szöveget mutat be, általában olvasható és gyönyörűen megkomponált , ahol ember és természet találkozik.  Az emlékek és a múlt megjelenítése.  Ezzel szemben a nagyobb városokban a szimbolumok eltűntek. A természet nincs jelen a kulturát pedig sehol sem lehet látni. A nagyvárosban az utca szerepe a legfontosabb, itt található a valódi élet, a legeredetibb elem. Amint az utca elveszti a attraktivitását, a város egy érdemtelen hellyé válik. Ebből is kiderülni látszik, hogy azok a helyek ahol közösségi életet élünk, legyen az az utca, egy kávézó, sokkal érdekesebbé válik, mint az otthonunk, a házak az épületek. A nyüzsgő utca , a természet nélküli , az égtől és a felhőktől távoli utca reprezentálja a társadalmunk mindennapi életét. Az utca  a nyilvánosságot reprezentálja, azt, ami máshol zárt, ott megelevenedik . Ezt kiforgatja, de egyúttal társadalmi szövegként mutatja be. Az utcán látottak stimulálják megfigyelési képességeinket is, hiszen akarva akaratlanul is szemrevételezünk más embereket, melyből létrehozunk egy kategorizációt. Az utca a való világ és az álombeli világ legközelebbi találkozási pontja. Minden funkcionális, vagy próbál azzá válni, minden egy ismétlődő történést jelöl, és annak a a technikai szerveződését.

James Bridle: From books to infrastructure

Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt számunkra az, hogy különböző írások, könyvek online formában legyenek elérhetőek. Ma egyre több, már meglévő írást digitalizálnak , vagy alapvetően online formában jelentetnek meg, mely lehetővé teszi a gyorsabb  megjelenést és a hatékonyabb termelés. Az elektronikus könyvek múltját Michael S. Hart ötletétől számítjuk. 1971 Július 4-én digitalizálta és letölthetővé tette az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot. Ezzel a folyamattal jött létre az első e – könyv, és a Guttenberg Projekt („közösségi közreműködéssel szerveződő gyűjtemény, melynek célja a kulturális művek digitális megőrzése, az elektronikus könyvek létrehozásának és terjesztésének támogatása”). 1998-ban megjelentek az első e-book olvasók , párban olyan fizetős weboldalakkal , melyek elektronikus szövegek letöltésére adtak lehetőséget. Az e-book  olvasók hátránya többek között a csekély memóriájának köszönhetően (1500 oldal tárolására volt csak képes) hamar kudarcba fulladt.

Közben Seattle-ben, Jeff Bezos által az 1995-ben elindított Amazon.com kezdett megerősödni , melynek profilja az online könyveladás volt. Az Amazon egy közlétesítmény-hálózat, melynek tárolási és kiosztási szolgáltatásai túlszárnyalják a legtöbb kiskereskedő profilját. 2006-ban az Amazon elindította saját web szolgáltatását, mely nem csak profitot termelt, hanem saját digitalis infrastruktúrával is rendelkezett. A szolgáltatás elérhető az egész világon. Az egész infrastruktúra hátterében az Amazon védjegyeként elkönyvelt Kindle van. A Kindle a többi tablethez képest sokkal szerényebb tudással rendelkezik, kifejezetten olvasásra optimalizált. Az úgynevezett Whisperneten keresztül kapcsolódik az internethez, mely a megszokottnál jóval lassabb Internethozzáférést biztosít számunkra. 2007-es megjelenése óta az Amazon milliókat adott el belőle, melyel túlszárnyalta  a  papír alapú könyveladást is.  Ami a Kindle-t egyedivé teszi, az az, hogy a fizikai jelenléte , határmezsgyéje a digitalis szolgáltatások beszivárgásának. Sokkal inkább  infrastruktúra, mint készülék. Közvetlenül kapcsolódik az olvasóhoz, algoritmikusan irányítja a világot.

A tan-székek mennyiségének és milyenségének ábrázolása (a tárgy csoport 3. házi feladata)

Az építészet reprezentációi, avagy székek a tanszéken (a tárgy csoport 2. házi feladata)

Mit tudsz tan-szék? - a tárgy csoport első házi feladata

Kevin Lynch: A város szemléletének struktúrája - összefoglaló elemzés

    Kevin Lynch szerint az urbanisztika diakronikus művészet, egyetlen térben kibontakozó konstrukció, mely csak hosszabb időbeli egymásutánban szemlélhető. A város sosem nyújt teljes áttekintést, sokféle megvilágításból, nézőpontból és végtelen időben tekinthető meg. A kialakult képhez hozzáadódnak sajátos emlékeink, egyéniségünk, beállítottságaink, az adott pillanatban jelenlevő körülmények. Dinamikus és fixált elemek összessége e tér, mozdulatlan épületek és tevékenykedő lakók kavalkádja, változatlan összkép és folyvást alakuló részletek egysége.
    A szerző rámutat a 'pattern', 'tömör séma' jelentőségére, melynek segítségével jellemezhetjük egy város összképét. Fontos tehát a jó olvashatóság, azaz, hogy az elemek felismerhetők és beilleszthetők legyenek az említett sémába, ennek döntő szerepe van a város arányainak, dimenzióinak, az időnek és a környezet összetettségének szempontjából.
    A környezetről kialakított belső képe az embernek az imágó, mely a közvetlen emlékek és az emlékezet gyűjtötte tapasztalatok együtthatásából születik. Rendezett képzeteink meggyorsítják orientálódásunkat. A jól integrált építészeti-művi keretnek szociális funkciója van, elősegíti a rétegek kommunikációját, finomítja az emberi tapasztalás mélységét és intenzitását is. Az író kifejti az ellenérveket is az olvashatósággal szemben, az alkalmazkodókészséget (ami mindenre mégsem elég egy rendezetlen, diszharmonikus közegben) és a rejtelmesség szeretetét. Utóbbit csak egy zárt zónában, egy áttekinthető egységen belül élvezhetjük.
    A városkép elemzésének kapcsán három komponenst különböztet meg, az azonosságot, a struktúrát és a jelentést. A várost önálló entitásként kell látnunk, s ennek határozott térbeli és formai viszonylatokat kell közölnie. Kialakításának szempontjából összpontosítsunk az áttekinthetőségre, a funkcionalitásra, az integráltságra, a nyitottságra, a környezetével való jó kommunikációra, emellett az egyéni igényekre és szituációkra.
    Szót ejt az 'imagibilitás' fogalmáról is, mellyel egy olyan tulajdonságot jelölhetünk, ami által egy fizikai tárgyból áradó hatóerő eleven impressziót kelt a szemlélőben. Ez az idők során rengeteget változott, a primitív emberhez képest (szakrális indíttatás) a fejlett civilizációk nagymértékben képesek változtatni környezetükön.
    Minden város kiérleli közismert képét, melynek összetevői: utak (melyek uralkodó elemek), határok (jelentős rendező tényezők), negyedek (felismerhető városrészek), csomópontok (stratégiai gócpontok, fókuszok, zajló élet gyűjtőhelyei), iránypontok (ahonnan minden irányba széttekinthetünk).
    Az összetevők egyéni elemzésén kívül azok kapcsolódásait is érdemes megvizsgálni munkánk során, melynek a városi környezet jobb megismerését kell szolgálnia. Ezen homogén elemek növelhetik egymás hatását vagy rombolhatják.
     "A környezet alkalmazkodjék az emberhez, ne fordítva", annak objektív emberi nézőpontból művészien megtervezett mesterséges világnak kell lennie. Az imagibilitást fokozni kell, hogy ezzel elősegítsük az ember identifikálódását, vizuális strukturáltságát, ezt az említett komponensek gondos tervezésével lehet megvalósítani. Az utak segítik elő leghatékonyabban a városkép kibontakozását. A jelzések is fontos tényezők, ám önmagukban nem képviselnek jelentőséget, csak a hellyel együtt, ahol találhatók.
      Nem elhanyagolható a változatosság fogalma sem. A tervezőnek meg kell valósítania a komponensek és építészeti formák egész skáláját. Nem ajánlott a szerkezet túlzott szigorúsága, ezáltal kifelejtenénk az individuum elemét a képletből.
     Van, hogy egészen új városképet kell kialakítania a tervezőnek, holott a zónák terjedelme és jellege már meghatározott. Felgyorsult világunkban az említett szempontokra kevésbé jut kellő idő, ezért válik még fontosabbá a tudatos tervezés.
     Hogyan is  kéne ezt kivitelezni Lynch szerint? Kezdetben végezzünk elemzéseket a táji formákról és a lakóközösség kívánalmairól, készítsünk vizuális tervet ezek alapján, amelynek nem önnön fizikai formája adja lényegét, hanem a mögötte húzódó szellemi tartalom.

T. Nagy Brigitta Julianna

Lev Manovich: Az adatbázis, mint szimbolikus forma (összefoglalás)

A modern kor szimbolikus formája a perspektíva - írja Ervin Panofszky egy tanulmányában. Lev Manovich szerint a “számítógépes” kor szimbolikus formája pedig az adatbázis. Cikkében ír az adatbázis természetéről, az adatbázis és a narratíva, mint ellentétes világértelmezések harcáról, egymás melletti (vagy épp egymásnak alárendelt) működésükről és a kettőt ötvöző hibridekről.

Az adatbázis fogalmát visszakeresésre alkalmas adathalmazként, különböző modellek szerint elrendezett elemek gyűjteményeként határozza meg, amit a narratívával ellentétben semmi nem rendez történetbe. Az új médiatárgyakat alapjaiban mind adatbázisnak tekinti, amelyek - bővíthetőségükkel, befejezetlenségükkel, nyitottságukkal és folyton változó természetükkel a már létező adatbázis műfajokhoz képest is - a világ teljesen más tapasztalatát közvetítik, mint egy regény, egy film narratívája vagy akár egy építészeti tér bejárása. Az adatbázis szerinti világértelmezés egy új rendszerezési elvet kínál, ami talán a mai kor strukturálatlanságát és bizonytalanságát is kifejezheti, “Mivel Isten halála (Nietzsche) a felvilágosodás Nagy Narratívájának vége (Lyotard) után érkező web (Tim Berners-Lee) által a világ egy végeláthatatlan és strukturálatlan kép-, szöveg- és adathalmaz formájában jelenik meg számunkra, az csak természetes, hogy ezt adatbázisként modellezzük.”

A számítógépes kultúrában a világ két elemi része, egymást kiegészítő építőköve az adat és az algoritmus. Az algoritmust hajlamosak vagyunk folyamatként a passzív-aktív vonal aktív oldalára tenni, az adatbázist pedig modellként passzívnak tekinteni. Manovich ezt elveti az alapján, hogy az adatok létrehozása vagy digitalizálása maga is egy új kulturális algoritmus, ahol a valóságból média, a médiából adat és abból adatbázis lesz.

Az adatbázis, mint kulturális forma a a világot elemek listájaként fogja fel, a narratíva rendezetlen elemek ok-okozati összefüggéseként. Kérdés, hogy egy alapvetően adatbázis természetű médiumokban mi narratíva státusza. A számítógépes játékok számítógépes például a narratív élményt kínálnak, de valójában a játék algoritmusának követését/felfedezését várják el a használótól. Az algoritmus felfedezésének élménye viszont hasonló lehet egy regény lassan kibontakozó cselekményéhez. Az adatbázis lehetővé teszi a különböző bejárási útvonalakon keresztül az interaktív narratívát, “hipernarratívát”, aminek a lineáris csak egy ezek közük. Azt viszont semmi nem garantálja az alternatív bejárási útvonalak valódi, a szempontoknak megfelelő narratívát hozzanak létre. Az adatbázis logikája nem támogatja, de lehetővé teszi a narratíva kialakulását, így az másodlagos marad.

Ennek érzékeltetésére használja Manovich  Saussure szintagma és paradigma fogalmát, amit ő a természetes nyelvek leírására használt. A szintagma lineáris formába összegyűjtött jelek kombinációi (például egy szinonimák vagy nyelvtani kategóriák közül kiválasztott konkrét szó, egymás után válogatott szavak,) amelyek konkrét anyagi valóságban megjelenik például egy papír lapon. A paradigma pedig azoknak az elemeknek a halmaza, amiből kiválasztott szintagmát kiválasztottuk (vagyis pont ezek a kategóriák). A szintagma tehát a létező, konkrét, a paradigma pedig ennek a képzeletben létező összes alternatívája. Alapvetően a narratívát megfeleltethetjük meg a szintagmának és az adatbázist a paradigmának. (Ha a paradigmára gondolunk, egy szó szinonimái pl. adatbázisként működnek a képzeletünkben). Ezt az a viszonyt fordítja meg meg az új média azzal, hogy anyagi létet ad az adatbázisnak - már amennyiben a virtualitás különböző szintjeit anyagi létnek tekintjük. Az biztos, hogy a narratíva egy következő virtuális szinten, még anyagtalanabbul jelenik meg. Az interaktív interfészek a teljes paradigmát, a választási lehetőségeket teszik láthatóvá, a szintagma pedig csak a felhasználó tudatában jönnek létre.

A narratíva és az adatbázis egymással szemben álló világainak ötvözésére már a modern kor előtt is léteznek példák, spontán is kialakulnak keveredések, most viszont egy új lehetőségeket tartogató, szándékkal és művészileg kiaknázandó terület. Dziga Vertov ‘Ember a felvevőgéppel’ című filmje jó példa erre. A film a filmkészítés adatbázisszerűségét kihasználva a filmkészítés folyamata, egyszerű kategóriák (pl. pihenés) felvételei és a kész filmet nézők képein keresztül kapcsolja össze a kettőt. A szintek egymásra reflektálásával, a felvételek mindkét irányból értelmezhetőségével’’ mutatja be egy empirikus megfigyelések gyűjteményét, az észlelést, a világ rejtett rendjének keresését és teszi így a személytelen adatbázist személyessé.

(Jung Janka)