Nádas Péter: Évkönyv. Budapest: (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989) Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010. p. 95. (Június, a faltapasztásról.)

Nádas Péter ebben a kis szövegrészben egykori „faltapasztásáról” ad számot, elmeséli az élményt, melyet Gombosszegen okozott neki ez a tevékenység, miután odaköltöztek ebbe a kicsiny faluba. A házuk korábbi lakói már régen magukra hagyták az épületet: „Kivitték őket a kis temetőbe, ahol ezen az utolsó télen még a gesztenyéből ácsolt nagy fakereszt is kifordult a helyéről, meg beköltöztek a közeli városba.” Beszámol az elhagyatott ház állapotáról, könnyen elképzelhetjük az ódon, omladozó épület általi atmoszférát: a cserepek hiányosak, beesik az eső, mely által felázott a födém, már csak az egerek utalnak bármiféle élet jelenlétére a helyszínen. Nádas azonban kezébe vette a ház sorsát, renoválásba kezdett. Pelyvából (levélkék sokasága, vályogtégla készítéséhez használják), vízből, agyagból és tehéntrágyából készített anyagot, mellyel nekiállt a javításnak. Ekkor üres borosüvegeket talált a széna alatt, mely az egykori gazda kedvelt szokását, az italozást vetítette elé. A szerző részletesen leírja, hogy hogyan is zajlott a faltapasztás, s milyen gondolatok, érzések fogalmazódtak meg benne közben. Tenyerével kente fel a sarat, s közben szinte érezte annak a tenyerét, aki egyszer ugyanígy, ugyanitt, ugyanezekkel a mozdulatokkal tapasztotta össze a falat, és felépítette az épületet. Így ír az élményről: „Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől.” Korábban érdeklődött a szomszédoktól, hogyan kell végezni a falazást, azonban itt, ebben a pillanatban ébredt rá, hogy ő ettől a kéztől, ettől a tapasztalt tanítómestertől sajátította el igazán a munka csínját-bínját. Ezt a tapasztalást a sors kegyességének tulajdonította, s szíve boldog lett tőle. Emellett a tenyér tenyérnek szóló utasítása arra sarkallta őt, hogy éppen olyan elővigyázatosan dolgozzon, mint az akkori mester. Ezáltal pedig az építő átadta a tudását, de nemcsak a tevékenységről, hanem az egész életéről való tudást megszerezhette egyszerre Nádas.

Bennem ez a szövegrészlet olyan gondolatokat ébresztett, miszerint minden ember nyomot hagy maga után, végezzen bármilyen tevékenységet, alkosson bármit, az eredmény megmarad, s az alkotó egész lénye tetten érhető abban az alkotásban. Az építészetre szűkítve a kérdést, úgy gondolom, valóban minden mester keze nyomának sajátosságai felfedezhetők egy-egy épületen, az alkotó beleviszi az egész énjét abba, amit létrehoz. Így egy építmény is árulkodó jeleket hordoz magán mindazokról a személyekről, akiknek köze volt a létrehozásához: tervezőjéről, kivitelezőiről stb. Így az emberi alkotómunka tovább él magában az alkotásban.