Szabó Levente: Jel a kertben. Prekoncepciók, analógiák és ráismerések a Trefortkerti emlékmű elgondolása körül

Szabó Levente, a tervező és kivitelező cég építésze mesél az ELTE BTK Trefort-kertjében létrehozott Holokauszt emlékműről abból a szemszögből, ahogyan ő látta a létrehozás folyamatát a kezdetektől. Elsőként pontos adatokat közöl az egyetem két téglaépületének fugáiba épített bronzrudakról, melyre 6 mm-es betűkkel került fel 9454 karakter terjedelemben 198 egykori egyetemi polgár neve és adatai, kik a második világháború során életüket vesztették.

Nem érzi feladatának értelmezni az emlékművet, helyette inkább a féléves munkafolyamat részleteibe enged bepillantást. Inkább magáról a jelről, s kevésbé a jelentésről kíván beszélni.

A kezdetek: Az ELTE BTK pályázatot írt ki 2014-ben az Építész Mester Egylet Mesteriskolája számára, mely által több mint 30 építész tervezett megvalósítási lehetőségeket a projekthez, s közösen hozták létre intenzív és izgalmas munkával az emlékművet.  Három főbb csoportra osztja a megvalósulás fázisait: a prekoncepciók, az analógiák és a ráismerések szakaszára.

Először kérdések merültek fel bennük: hogyan lehetne térben és anyagban megfogalmazni mindazt, amit az egyetem számára napjainkban jelent ez az áldozatokra való emlékezés? Továbbá milyen módon alkalmas a helyszín a megvalósításra, befogadásra? Nem akartak csupán egy hetedik emlékművet a kertbe, melyet a hallgatók nem is ismernek, valami olyat akartak létrehozni, ami az egyetem kitüntetett részévé válik, anélkül, hogy narratív volna; egyszerre legyen láthatatlan és drámai erejű, lehessen különböző olvasatokban értelmezni, s általa a kert maga váljon az emlékezés terévé. Összeköti a múltat és a jelent, hogy ugyanazt a teret használják a mai polgárok, mint hét évtizede a későbbi áldozatok.

A jel egyszerre lett az egész kertre kiterjedő, mégis lehetetlenül kicsi. Reményeik szerint képes tárgyiasítani a drámai veszteséget, s közeli kapcsolatot teremt az emlékezők és az áldozatok között anélkül, hogy a figyelem középpontjába helyeznék az „emlékjelet”.

Törekedtek a nyitottságra olyan szempontból, hogy ha újabb személyek nevei kerülnének elő a kutatások során, akkor folytatni lehessen a sort. Az is céljuk volt, hogy folyamattá válhasson a befogadás, az emlékezés, pl. a fal mellett való sétálással. A koncepció része volt még, hogy ne szakadjon meg a bronzcsík, s hogy a nevek megjelenítésével ne tegyenek különbséget az áldozatok között, hiszen egyszerre van szó egyéni tragédiáról és közösségi veszteségről.

A kezdeti tervek megvalósíthatóságának feltérképezésére analógiákat hívtak segítségül, melyek az anyagban és térben való megfogalmazás pontosságát segítették elő.

Az emlékjel szépségének és hatásának kulcsa, hogy habár az analógiák sokfélék, nem önálló jelek, nem önmagukban, hanem kizárólag a megjelölt térrel való kontextusban érvényesek.

A megvalósítás során számos újabb dologgal szembesültek. A szövegkép különleges jelentőségével, hiszen az áldozatok többségének nincs sírja, ahová már felvésték volna a nevét, ez felelősséget rakott a vállukra.

Polgárdi Ákos tervezte a betűtípust és a tördelést, a feliratokat számítógép vezérelte CNC-marógéppel vésték fel 20 napon keresztül.

Az emlékjelek beépítése során bukkantak rá az egykori Közúti Vaspálya Társaság váltóőreinek téglafalakba karcolt falfirkáira. „Az új szöveg helyezte újra kontextusba az egykorit.”

Az emlékjel eggyé vált az épületekkel, melyekre felkerült. Egyetlen szabályszerűséget vettek figyelembe, a mélység és a magasság kötöttségét, s ezáltal követték az egykori építőmesterek által kijelölt kereteket. Erről Nádas Péter házfelújítási tapasztalati jutottak eszébe, hiszen ugyanaz az érzés járta át őt is: a keze a mester kezét követte, s ezáltal sajátította el az igazi tudást.