Henri Lefebvre: The social text (összefoglalás)

Henri Lefebvre társadalmi szöveg fogalma valami, aminek részei és olvasói vagyunk, mindennapi életünk része, a teljes társadalommal és a természettel való kommunikációnk módja, a kommunikációs modellben értelmezhető, a szemantika területének egy része, (szerintem talán a szemantika területének a kiterjesztése) valamiféle értelmezési keret.

Az írás leghangsúlyosabb eleme a város társadalmi szövegként való értelmezése, ehhez a jelek, jelzések és szimbólumok kategóriáin és a falu és a táj példáin keresztül jut el.A jel az önmagával mindig azonosan ismételődő formaként, a szimbólum mindig váratlanul, rejtett transzparenciaként és állandó változóként a jelzés pedig mérsékelt meglepetésként jelenik meg itt.

A társadalmi szöveg a mindennapi életünk része, egyszerre vagyunk alanyai és tárgyai. A jó társadalmi szöveg olvasható, informatív, meglep, de nem zavar össze, érthető, de nem triviális. Ha a kommunikációs modellre vonatkoztatjuk, a jelzés az információhordozó, a túl sok jel redundanciához, banalitáshoz vezet, a szimbólumot pedig a “zaj”-nak feleltethetjük meg, részben eltakarja, de új szempontokkal gazdagítja az információt, ha túl sok van belőle az olvashatóságvesztéshez vezet.

A társadalmi szöveg formái, amelyekkel a létezés és a realitás szintjén megjelennek a falu, a táj és a város. A falu a szimbólumok igazságát hordozza, minden cselekvéshez, helyszínhez szimbolikus tartalom kapcsolódik. A tájban az ember jelezései és a természet szimbólumai találkoznak. A város összetett és nehezen megérthető. A szimbólumok jelenléte nem olyan egyértelmű, mint a faluban, de nem kevésbé fontos. Sűrített és helyi formában mutatkozik meg. A hatolom eszközeként működnek, a régi szimbólumok felújítása legitimitást adnak.

A szimbólumok emlékművekbe, épületekbe sűrítve jelennek meg, a város arcát és ritmusát adva, az emlékezet és a múlt alakját, a jelen mindennapjainak csomópontjait, a jövő előképét.

Ahol viszont ezek hiányoznak, például a munkásnegyedekben, a szimbólumok eltűnnek a természet és a kultúra is, így minden jel marad, a munkához kapcsolódó- és a munka jele.

Az utca a város vonzerejének a fokmérője, és a mindennapi élet megjelenítője. Érdekesebbé teszi a köztereket a sajátnál, reprezentálja a mindennapi életünket - az eltűrt érdekessé válik azzal, hogy sűrített. Pubilkussá tesz, a privátot informális színházzá alakítja tükörképként, torzítva bemutatja.

Az utca újságszerű, hírekkel, rovatokkal. A “hírérték” a szenzáció, a hagyományos szimbólumok az észrevétlenség felé tolódnak. A emberek különbségek már nem annyira feltűnőek az osztályok, arcok szintjén. Rovatokként az öltözködés a magatartás a kategorizálás alapja, a társadalmi szöveg analízise alapján jelek rendszere.

A szimbólumokat a modern utca alapja, a szükségletek, a vágy és az árucikkek harmóniája hozza vissza. A jólétből, a szórakozásból és az árukultuszból képzelet és az álmok szimbólumvalósága lesz. Eközben a gyárakban minden funkcionális, ismétlődő cselekvés, minden jel - és ez a mindennapi élet.

(Többnyire félig értett gondolatok ezek.)

 Távolról talán erről beszél Lefebvre:

"Esti vagy éjszakai sétáinkon még véletlenül se tévedtünk az új lakónegyedekbe, ahol a kedélytelen sivárság nyers valósága, azon minden személyességet nélkülöző kényszeres elv nézhetett volna vissza ránk, mely az embert, az építészet nyelvén szólva, munkavégző állatnak tekinti, és a szükséges pihenés, a szaporodás és az utódnevelés igen körülhatárolt céljai szerint, élettelen betondobozokba szinteli; nem, arra, ne! felkiáltással mindig olyan útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből."

(Nádas Péter: Emlékiratok könyve II. 83. o.)

Jung Janka