A mozgásban lévő mozdulatlanság és fordítva (Latour, Yaneva: Give Me a Gun and I Will Make All Buildings Move című tanulmányának összefoglaló elemzése)

A szöveg címe (Give Me a Gun and I Will Make All Buildings Move)1 figyelemfelkeltő, van benne valami megmagyarázhatatlanul erőszakos, mondhatni szürreális és talán éppen ezért egy újszerű megközelítés megelőlegezéseként is interpretálható. A cím előrevetíti a szöveg tartalmát, a gondolatmenet vázát adja az a hasonlat, mely a címben még kibontatlan, enyhén összekeveredik a két szál, melyeket egymással párhuzamosan fejt ki a szerzőpáros (akik a tudományszociológia felől érkeznek, hogy az építészetről egy új megvilágításban beszéljenek).

Párhuzamot vonnak és érvelésük alapjának teszik meg Étienne Jules Marey híres tanulmányát, melynek tárgya egy mozgásban lévő madár fiziológiájának elemzése. Marey-t a 19. század végén az érdekelte, hogyan tudná egy madár röptét, annak egymástól elválasztható fázisait egy képsoron rögzíteni, hogyan tudná a mozgásban lévő testet mozdulatlanná tenni. Itt kapcsolódik be Latour és Yaneva megközelítése, problémafelvetése. Szerintük a legnagyobb probléma, hogy olyan benyomás él bennünk az épületekről, ami nem felel meg a valóságnak. Az épületek mozdulatlannak tűnhetnek, azt az érzést keltik, mintha statikus objektumok lennének, holott mindenki tudja, hogy ez nem így van. Az épület egy folyton mozgásban lévő, változó projekt, melyet nem lehet puszta tárgyként, állandósult entitásként értelmezni. Érzékeltetni szeretnék, hogy az épület, mint fizikai, materiális tárgy nem értelmezhető egyszerűen ebből a szemszögből, ki szeretnének törni a hagyományos építészetteoretikusok által felhalmozott tudásformák, módszerek, perspektívák szorításából, hogy a sematikus, egyszerűsített vázlat helyett egy sokkal színesebb, árnyaltabb és a valóságot nem csak megközelítő, hanem magát a valóságot ábrázoló nézőpontot alakíthassanak ki. A mozdulatlannak tűnő épületet mozgásra akarják bírni, kimozdítani álló helyzetéből a megmerevedett rendszert, melynek fizikailag behatárolt kiterjedése valójában csak az eddigi ismeretek tükrében létezik. Marey kísérlete a fotópuskával az inspiráció, a kiindulópont, melyre végig hivatkoznak, megteremtve a kifordított analógiát. Marey a mozgásban lévőt tette mozdulatlanná, Latour és Yaneva a mozdulatlant akarják mozgás közben tetten érni.

A reneszánszban feltalált perspektívikus térábrázolás az, amire visszavezetik az épületek hagyományos megjelenítési formáihoz kötődő félreértéseket és elképzeléseket. Az euklídeszi tér ugyanis megfelelő eszköz épületek lerajzolásához, viszont, mikor az épületre mint felépített alkotásra, sőt később mint belakott térre gondolunk, már nem igaz az állítás. A legnagyobb problémát így az jelenti, hogy nincs eszközünk, egy, a Marey-éhoz hasonló műszerünk, melynek segítségével ábrázolhatnánk az épületet mint komplex jelentéshalmazt, mint folyton alakulásban lévő, az állandóságot nélkülöző, a kontinuitás áramlatataként felfogható rendszert. Az épület röptéről így egy fotó, vagy rajz nem mond semmit. Nem árulja el a nehézségeket, a makettek sorozatos apró, de lényeges változásait, a megrendelők ellentmondásos kívánságait, a műemlékvédelem tiltakozását, vagy a megyei hatóságok ellenvetését, a szomszédság véleményeit, a különböző szakemberek, társtervezők kompetenciáinak értékelését, az anyaghasználatban bekövetkezett változást vagy a költségvetéshez köthető ellenségeskedéseket. Nem árulja el milyen egyéb összetevők módosítják a térhez fűződő viszonyunkat, a tudományos diskurzus tere, a szöveg, és egyéb megközelítések nem kapnak helyet ebben az egyoldalúan megalkotott és szemlélt ábrázolásban. A statikus szemléletmóddal szembe kell helyezkedni és feladatnak tekinteni az olyan reprezentációs formák kutatását, létrehozását, melyek ebbe a komplex irányba mutatnak, melyek az épületet, a mozdulatlant mozgásban lévőként értelmezik és ábrázolják.

Tschumi Latour-ékhoz hasonlóan Terek és események2 című tanulmányában szintén a tér komplexebb értelmezését kutatja, kijelentve, hogy az építészet nem elválasztható a benne „történő” eseményektől, az építészet nem csak felület, redukált jelrendszer, sokkal inkább kapcsolat, a tér és esemény viszonya, mely nem lehet a szemlélődés passzív tárgya, melyben a részek, tényezők egymástól elválaszthatatlanok. A kérdés, az, hogyan ábrázoljuk őket, hogy a viszonyok hangsúlyosabbá válhassanak, láthassuk az összefüggéseket. Latour-ék interpretációja hasonló kérdéseket vet fel, a megjeleníthetőség kérédéskörét járják körbe: a különböző tényezőket hogyan tudjuk egy egészt alkotó képbe illeszteni? Mi az az eszköz, mely segítségünkre lehet az épület komplex érzékelésében? Vajon milyen előnyökkel járhat, ha megkerüljük ezt a mozdulatlan szemléletmódot?

A szerzőpáros véleményem szerint inkább megalapozza egy új diskurzus alapjait, megadja a keretet, az euklídeszi teret, ahol azonban mozdulatlanná válik minthogy valóban megmozgatná azt. Megoldást keres, de csak kérdéseket tesz fel, a jövő nemzedékeire bízza a megfelelő szemléletváltásnak a kivitelezését, az új „eszköz” feltalálását, melynek segítségével megmozdíthatnánk az épületet. Érdekes megvilágításba helyezi a kérdéseket, a felmerülő problémákat, azok realitását. Visszhangot kelt, tehát elérte célját? Megmozdította az olvasót. A kérdés azonban megmarad: mit kell tenni?

Gunther Dóra

---

1 Bruno Latour, Albena Yaneva: “Give Me a Gun and I Will Make All Buildings Move”: an ANT’s view of architecture  

2 Bernard Tschumi: Terek és események, in: A mérhető és a mérhetetlen, szerk: Kerékgyártó Béla